Az életem.

Tegnap beszélgettünk, és azt mondtad nem gondolkozol rólunk.
Hát ez nagy pofon. Ez azt jelenti hogy nem vagyok fontos, hogy nem is érdekel az egész. És ezt nem tudom felfogni. Hogy hogy lehet ez...
Számomra érthetetlenül nevetséges.
Hát megint így küldesz el tényleg? Nem teszel semmit.
Én azt hittem gondolkozol, hogy próbálod magadban helyre tenni a dolgokat. Én meg itt szenvedek? Akkor minek? Ha ennyire nem számítok...Jesszusom hogy tudsz ennyire szívtelen és közömbös lenni? Mindig hiszek rólad valamit, aztán kiderül hogy csak én nézem ki belőled. Valójában annál te sokkal lustább és önmegadóbb vagy.
Állandóan rossz a kedved, nem tudsz semminek örülni, nem tudsz semmit értékelni. Próbállak tanítani, vidítani, de sikertelenül. Nem akarom hogy ilyenné válj...ez nem élet. Boldogtalan leszel egész életedben. Lásd meg a jót a jelenben! Ne a jövőre várj. Nincs értelme.
Ápold és becsüld, higgy benne. Magadban. Az életben. A természetben. Az emberekben. Bennem.

Komolyan úgy érzem hogy nem számítok. Nem szeretsz.