Szakítottunk.
Szeretem.
Hiányzik.
Nagyon!
Sokat veszekedtünk, eltérőek vagyunk. Már egyre inkább idegesítettük egymást.
Mégis: meghalok nélküle. Nem akarom elveszíteni, bár már lehet rég elveszítettem.
Nem tudok, nem akarok nélküle élni. Félek egyedül. Egy ilyen kis Nyuszinak hatalmas ez a világ egyes egyedül. Azt hiszem rajta kívül senkit sem érdekelek. Ő volt az első akivel megosztottam a dolgokat, legyen az kicsi vagy nagy. Ő vigyázott rám ha bajom volt. Mindezt úgy, mint soha senki. Talán senki mástól nem fogok ennyi szeretetet, törődést kapni.
És én mit adtam Neki? Ha rosszul volt, pátyolgattam én is, simogattam. De nem mindig.
Kérdezgettem minden nap.
Nem figyeltem rá eléggé. Nem segítettem Neki eleget. Talán lehet azt mondani: magára hagytam?.
Fáj.
Nem akarom bántani. Soha sem akartam, mégis már olyan rég óta folyamatosan bántjuk egymást. Miért? Miért nem lehet változtatni? Miért nem lehet hogy jó legyen, hogy működjön?
Miért nem tudom már úgy becsülni? Valami elveszett. És nem akar vissza jönni. Talán sosem fog?
Belepusztulok ha/hogy megint el kell engednem.
Szeretnék hozzá bújni és a karjaiban sírni. Érezni őt. Érezni.
